Motoros tragédia Sirok és Egerbakta között: háromgyerekes apa vesztette életét – Megrázó VIDEÓ a helyszínről
Ha valaki rápillant a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) napokban megjelent gyorstájékoztatójára, akkor megdöbbentő ellentmondásokat fedezhet fel. Abban ugyanis azt olvashatja, hogy 2020 áprilisában a "munkanélküliek átlagos létszáma 187 ezer fő, a munkanélküliségi ráta 4,1% volt”, nem sokkal lentebb pedig az áll, hogy idén április végén az egy évvel korábbihoz képest „A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adminisztratív adatai szerint a nyilvántartott álláskeresők létszáma 26,5%-kal, 331 ezer főre nőtt”. Akkor most valójában mennyi munkanélküli van Magyarországon? 187 ezer vagy 331 ezer? Elemzésünkben megpróbáljuk elmagyarázni az eltérés okát.
Munanélküli, vagyis bocsánat, álláskereső
Érdemes azzal kezdeni, hogy az álláskereső alatt a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat (NFSZ) azokat a munkanélkülieket érti, akik a járási hivatalok foglalkoztatási osztályain (régi nevükön a munkaügyi központok kirendeltségein) regisztráltatták magukat munkanélküliként. Az elnevezésnek egyszerű lélektani oka van, hiszen egy munka nélkül tengődő ember számára igen demotiválóan hat, ha őt „munkanélkülinek" emlegetik, az „álláskereső” szó sokkal elegánsabb kifejezés. Az más kérdés, hogy az álláskeresők közül nem is mindenki keres állást, de erről majd később. Tehát az NFSZ szerint munkanélküli (azaz hivatalos szóhasználattal: álláskereső) az, aki vagy elvesztette a munkáját, vagy soha nem is volt neki (például a frissen végzett pályakezdők), és az illető szépen be is megy a munkaügyi központba regisztráltatni magát. (Természetesen a főállású vállalkozók sem munkanélküliek.) A pontos definíciót a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény tartalmazza, melynek értelmében álláskereső: az a személy, aki
– a munkaviszony létesítéséhez szükséges feltételekkel rendelkezik, és
– oktatási intézmény nappali tagozatán nem folytat tanulmányokat, és
– öregségi nyugdíjra nem jogosult, valamint a megváltozott munkaképességű személyek ellátásaiban nem részesül és
– az alkalmi foglalkoztatásnak minősülő munkaviszony és a nevelőszülői foglalkoztatási jogviszony kivételével munkaviszonyban nem áll, és egyéb keresőtevékenységet sem folytat, és
– elhelyezkedése érdekében az állami foglalkoztatási szervvel együttműködik, és akit
– az állami foglalkoztatási szerv álláskeresőként nyilvántart.
Fotó: MTI
Vagyis nem tartoznak bele az álláskeresők közé a nappali tagozatos diákok és a nyugdíjasok sem. Fontos kritérium, hogy az illetőnek „a munkaviszony létesítéséhez szükséges feltételekkel” rendelkeznie kell, azaz munkára képes állapotban kell lennie. Tehát ebbe a körbe sorolhatók olyanok, akik egészségi állapotuk miatt ideiglenesen vagy véglegesen semmilyen munkára nem képesek. Ugyancsak fontos kritérium, hogy az álláskeresőnek elhelyezkedése érdekében az állami foglalkoztatási szervvel együtt kell működni, mely minimálisan azt jelenti, hogy bizonyos időközönként személyesen be kell mennie a munkaügyi központba. (Az utóbbi időben már létezik az elektronikus kapcsolattartás is.) A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat nyilvántartása tehát naprakész, hiszen, aki „nem hallat magáról”, azaz nem jelenik meg az Álláskereső kiskönyvébe bevésett időpontban, azt automatikusan törli a rendszer. Az egyetlen probléma, hogy a nyilvántartott álláskeresők egy része valójában nem is akar dolgozni. Ők elsősorban valamilyen ellátás vagy támogatott képzés reményében tartják a kapcsolatot a munkaügyi szervezettel. Egy jelentős részük elmegy közmunkára (vagy még oda sem), ahol néhány hónapig dolgozik, majd visszakerül a nyilvántartásba. És ez így megy évről-évre.
Álláskereső, de mégis dolgozik?
Van a nyilvántartott álláskeresőknek egy olyan rétege, akikkel a munkaügyi központ sem tud mit kezdeni, mert olyan mentális-szociális problémákkal küzdenek, amelyek miatt nem alkalmasak arra, hogy állást találjanak a versenyszférában. Az utóbbi időben számos olyan, kisebb létszámú kísérleti program indult annak érdekében, hogy ezeket az embereket kibillentsék az inaktív állapotból, de ezek – ha nagyrészt eredményesek is voltak – rengeteg pénzt emésztettek fel. Vagyis a regisztrált munkanélküliek egy része nem is tekinthető munkára alkalmasnak, azaz valójában nem álláskereső.
A másik probléma, hogy a nyilvántartott álláskeresők egy része dolgozik. A fenti definícióból ugyan látszik, hogy az lehet regisztrált álláskereső, aki „kereső tevékenységet nem folytat”, a dolog azonban ennél árnyaltabb. A kereső tevékenységbe ugyanis nem tartozik bele a „napi bejelentő”-ként elhíresült egyszerűsített foglalkoztatás, tehát nem kizárt, hogy alkalmi munkát végző személy regisztrált álláskeresőként szerepeljen a nyilvántartásban. A legrosszabb eset persze az, ha valaki feketén, azaz mindenféle bejelentés nélkül dolgozik, és közben regisztrált álláskeresőként tartják nyilván. Sajnos ez sem ritkán fordul elő, hiszen majdnem mindenki tudna mondani ismeretségi köréből a munkanélküli nyilvántartásban szereplő műkörmöst, bádogost, villanyszerelőt stb. De vannak olyanok munkanélküliek is, akik teljesen kikerülnek a munkaügyi szervezet látóköréből, mert valamilyen okból nem akarják regisztráltatni magukat. Ilyen lehet például egy állását elvesztő vállalatigazgató, aki nem megy be a munkaügyi központba, vagy egy tevékenységét befejező vállalkozó, aki semmilyen munkanélküli ellátásban nem reménykedhet. Tehát a NFSZ által regisztrált álláskeresői adatbázis sem teljes körű.
Most akkor mennyi az annyi?
Ezzel szemben a KSH által használt „munkanélküli” fogalma teljesen más, mint az NFSZ-é, sőt, az adatfelvételi módszer is teljesen eltér. Az evidens, hogy a KSH-nál nem jelentkeznek be az álláskeresők, nekik saját nyilvántartásuk nincs, és ők nem is valamilyen meglévő, állami adatbázisból dolgoznak. A statisztikai hivatal munkatársai egy „mintát”, vagyis az emberek bizonyos csoportját kérdezi meg felmérés keretében hétről-hétre (természetesen sosem ugyanazt) arról, hogy dolgoznak-e vagy sem, és ebből a kvázi „közvélemény-kutatásból” születnek az országos foglalkoztatási vagy munkanélküliségi adatok. A KSH honlapja szerint a „munkaerő-felmérés során negyedévente közel 38 ezer címet keresnek fel az összeírók, hogy a Nemzetközi Munkaügy Szervezet (ILO) ajánlásainak megfelelően az ott élő 15–74 éves népesség gazdasági aktivitásáról gyűjtsenek információt”. Ez a minta tehát elég nagy (szakkifejezéssel szólva reprezentatív) ahhoz, hogy viszonylag pontos becsléseket szerezzenek a munkanélküliek számáról.
De elsősorban nem ezért térnek el a KSH és az NFSZ adatai ekkora mértékben. A KSH szerint ugyanis már az is foglalkoztatottnak (vagyis nem munkanélkülinek) számít, aki „az adott héten legalább egy órányi(!), jövedelmet biztosító munkát végzett (..)”. Ebbe a körbe nyilvánvalóan rengetegen beletartozhatnak. Például a fent említett műkörmösök, bádogosok vagy villanyszerelők, a „napi bejelentővel” dolgozók, de akár egy olyan, évek óta állás nélkül tengődő személy is, aki nyelvismerete révén elvállalt egy egyórás fordítási munkát. A KSH ugyancsak nem tekinti munkanélkülinek a gazdaságilag nem aktívakat, vagyis azokat, „akik a vonatkozási héten nem dolgoztak, illetve nem volt rendszeres jövedelmet biztosító munkájuk, és nem is kerestek munkát, vagy kerestek, de nem tudtak volna munkába állni”. Ebbe a rétegbe tartoznak például a diákok, a GYES-en lévő anyukák, de ide kell sorolni azokat is, akiknek egyáltalán nem áll szándékukban dolgozni, vagyis inaktívak. Az inaktívak között pedig valójában szép számmal akadnak munkanélküliek, mivel a KSH definíció szerint ide tartozik az is, aki „szeretne dolgozni, és két héten belül munkába tudna állni, ha találna megfelelő állást, de nem keres munkát, mert foglalkoztatását reménytelennek látja (passzív munkanélküli)”.
Ezek alapján látható, hogy tulajdonképpen a statisztikai hivatal által használt „munkanélküli” meríti ki leginkább az NFSZ által használt „álláskereső” fogalmát. Azaz a KSH szerint az a munkanélküli, akinek kifejezetten szándékában állna dolgozni, aktívan keres állást, képes is lenne azonnal munkába állni, de még heti egy óráig sem teszi ezt. A két szervezet védelmében el kell mondani, hogy mindkettő a rá vonatkozó szabályok szerint jár el: a KSH az európai uniós sztenderdek, az NFSZ pedig a Foglalkoztatási törvény alapján számítja ki a munkanélkülieket.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a KSH 174 ezer fős munkanélküliségi mutatója optimista becslés, az NFSZ 331 ezer fős adata sokkal közelebb áll a valósághoz. De az igazság valahol a kettő között van, és alighanem az utóbbihoz áll közelebb.
