Milyen magyar az, akinek nem úgy fáj Trianon?

Magyar az, akinek fáj Trianon. Ekörül forog most, a századik évforduló kapcsán a közbeszéd. Hogy valóban ez-e a magyar lét fokmérője és legfőbb indikátora, azt fölösleges lenne feszegetni, mint minden szlogen, ez is egyfajta sűrített igazság, s mint ilyen, bármely irányban kibontható, magyarázható, kifejthető így is, meg pont ellenkezőleg is.

Az, hogy Trianon az igazságtalanság és a veszteség szinonimája száz év után is, egyértelmű. Érthető is és értendő is. Hogy mennyire értjük ma, mi, itt, az anyaországban, az már megér pár mondatot.

A köldöknézős, busongós-dühödt, „áldozatul estünk”, „mindent vissza” viszonyulás a gyászmunka korai fázisára jellemző, száz év múltán aligha magyarázható bármivel is. Ugyanígy nehezen magyarázható, hogy hagyjuk már az egészet, rég volt, és végső soron megérdemeltük, hiszen amit a nagyszámú nemzetiségekkel csináltunk birodalomként, annak az árát fizettük meg. Ez a másik véglet, a másik – szintén sehová sem vezető – vélekedés.

Az igazság – ha van olyan egyáltalán – valahol a kettő között van, vagy inkább a kettő elegye. Hogy az arányokat jól eltaláljuk, és objektív megállapításokra juthassunk, ahhoz persze nagyon sokat kell(ene) tudni Trianonról, s mindarról, ami elvezetett a szégyenletes döntéshez. S arról is, ami az azóta eltelt száz évben történt. Ebben vélhetően vannak azért hiányosságaink, itt persze nem a téma szakértőire, avatott kutatóira gondolok. Hanem úgy általában magunkra, akiknek alig egy százaléka tudja pontosan, hogy mikor írták alá a trianoni békeszerződést, és azzal népességének, területének mekkora részét veszítette el Magyarország. Hogy ennyire szerények az ismereteink, az egy a napokban közzétett felmérésből derült ki. 

Joggal felvethető persze a kérdés, hogy egy történelmi esemény lexikoni adatait feltétlenül pontosan kell-e tudni ahhoz, hogy érdemi véleményt mondhassunk róla. Lásd még: nem kell tudnom tojást tojni ahhoz, hogy megállapítsam, záp-e. Az említett felmérés a három tényadat ismeretén kívül másra is rákérdezett, ebben meglepő eredmények nem születtek: igazságtalan és túlzó volt a döntés (94 százalék); „magyar az, akinek fáj Trianon” (84 százalék); a győztes hatalmak geopolitikai törekvései és a szomszédos országok terjeszkedési törekvései és az első világháborús vereség vezetett a döntéshez (78 százalék). Ez utóbbit árnyalja kissé, hogy a megkérdezettek többsége szerint a különféle nemzetközi összeesküvők magyarellenessége volt meghatározó tényező a döntés megszületésében.

Véleményem szerint ez a széles körben elfogadott, összeesküvéssel magyarázó vélekedés nagyobb baj annál, mint hogy százból csupán egyetlen magyar tud pontosan válaszolni a dátumot, népességet, területet érintő kérdésekre.

Valahol ugyanis ebben gyökerezik, hogy száz év elteltével is elsöprő túlsúlyban vannak a kommentszekciókban a románok (kisebb részben a szlovákok) eposzi jelzőit soroló kommentek. És nagyjából ennyi. (Különösen tragikusnak gondolom ezt, ha elfogadhatjuk, hogy a kommentszekciók ha nem is tökéletesen, de többé-kevésbé mégiscsak leképezései a létező világnak.) Nettó gyűlöletböffenések ezek a románozó, tótozó, mindenféléző „vélemények”, persze. Azonban a politika meg olyan – a populista politika meg különösen –, hogy abba az irányba mozog, amerre a legtöbb támogatottságot reméli.

Az utóbbi tíz év kifejezetten érzékletesen mutatja, hogy a sikeres populista politika hogyan enged el olyan témákat, amelyek nem hoznak neki politikai hasznot, s hogyan habosít a végtelenségig akár olyanokat, amelyek – végső soron – szavazókat hoznak. Oké, a politika és a politikus sem adhat mást, mint ami lényege. Az arányokat azonban nem ártana eltalálni, százból egy témában legalább egyszer jó lenne nem közvélemény-kutatások alapján kormányozni, hanem mondjuk a létező valóság reálfolyamatait is figyelembe venni.

Hogy ennek mi köze Trianonhoz? Lássuk meg az összefüggést a szélsőjobb immár nem is annyira burkolt felkarolásával. Onnan lehet még szipkázni választót, az – eufemisztikusan – rossz napjait élő Jobbiktól be lehet szippantani a radikális jobboldaliakat, elvégre a románokat (cigányokat, zsidókat, Sorost, bárkit, sőt, mindenkit) utálni fideszesként is lehet, és akkor az ember mégiscsak egy kétmilliós győztes táborba tartozónak érezheti magát, mintegy bónuszként.

Kíváncsi vagyok – na jó, nem annyira –, hogy a századik évforduló kapcsán a politikusok mennyire  a politikai zsákmányszerzés jegyében használják a centenáriumot, vagy mennyire próbálnak – nem jut jobb szó eszembe – európai módon emlékezni történelmünk egyik vitathatatlanul legsúlyosabb csapására.

S ha már Európa: van néhány szlovákiai magyar ismerősöm, mind csupa tündéri ember, leírhatom, úgyse olvassák. Nézem egyikük posztját, amiben leírja, hogy a szlovák miniszterelnök által Trianon évfordulójára megszervezett baráti találkozó mennyire konstruktív estére sikeredett, a miniszterelnök, a miniszterek, államtitkárok őszinte érdeklődést tanúsítottak és milyen sok témáról, oktatásról, fejlesztésekről, támogatásokról tudtak érdemben szót váltani.

Olyan érzésem van, mintha az ott Európa lenne. Innen nézve mindenképp.

A Trianon előtti Magyarország a szlovákok és a magyar közös állama volt a szlovák kormányfő szerint

Történelmi jelentőségű beszédet tartott Igor Matovic, aki szerint meg kell érteni, hogy a magyaroknak veszteséget és igazságtalanságot jelentett a békeszerződés. Igor Matovic szlovák miniszterelnök történelmi beszédet mondott június 2-án a pozsonyi várban a trianoni békediktátum közelgő, június 4-i százéves évfordulója alkalmából, száz meghívott felvidéki magyar és a szlovák kormány miniszterei, államtitkárai és az OĽaNO párt parlamenti képviselői előtt.